7.fejezet

Az utóbbi napokban meglepően sokat voltam egyedül. Kat és Kyle inkább egymással töltötték az időt, én pedig vaskos könyvekbe tenetkeztem, minél kevesebbet voltam a barátaimmal, annál jobbak voltak a jegyeim. McGalagony szerint jót tesz nekem ez a magány, legalább az animágiára tudok koncentrálni és nincs semmi, ami elvonná a figyelmem. Az egyetlen baj ezzel az volt, hogy mindemellett nagyon magányos is voltam, senkihez nem tudtam szólni, Kat és Kyle nélkül nem volt valami színes az életem. 
- Longbottom kisasszony! - Lumpsluck hangja kizökkentett a bambulásomból. 
- Igen, professzor úr? 
- Meg tudná mondani nekem, hogy melyik a varázslók által ismert legerősebb Szerelmi Bájital?
Ha nagyon őszinte lettem volna, a válasz egy nem lett volna, de jónak akartam tűnni, így igen egy igennel válaszoltam. 
- Nos, melyik is az akkor? 
- Öhm... Ez egy igen jó kérdés... - a válasz a mellettem álló székből érkezett, amire legkevésbé számítottam volna.
- Amirtentia - James hangja épp elég halk volt ahhoz, hogy csak én halljam, de számomra tisztán érthető volt. 
- Amortentiának hívják, professzor úr. 
- Remek válasz, öt pont a Griffendélnek! Biztosan érdekelne titeket, miért olyan fontos számunkra ez a főzet. Nos, a mai órán ezt készítjük el, a receptet a könyv 30.oldalán találjátok. Egy kis segítség gyanánt, a főzetnek gyöngyház színűnek kell lennie és a gőznek spirálokban kell távoznia az üstből, ezek a legnagyobb jellegzetességei a főzetnek. Jó munkát kívánok!
Elővettem mindent, ami a főzethez kellett, de közben fél szememet Potteren tartottam. Miért segített? Ha arra számít, hogy ezek után elmegyek vele egy randira, akkor el kell keserítenem, ez negyedik óta egy cseppet se változott. Akkor kezdte el azt, hogy minden roxmortsi hétvégén elhívott valamerre, azzal az önelégült mosollyal az arcán és ezt azóta is minden évben eljátsszuk, ha valami oknál fogva hozzászólok, jön a szokásos kérdés: ,,Eljössz velem egy randira Longbottom?". Soha nem hívott még Alicenek, ahogy én sem őt Jamesnek, legalábbis a szemtől szembe nem hívtam így. 
Reméltem, hogy a főzetben is segíteni fog Potter, de ezt nem tette meg, csak feltette a lábát a padra és figyelte, ahogy szerencsétlenkedem. Vajon honnan tudta a bájital nevét? Ez lenne James Sirius Potter titka? Egy bájital? Kétlem, a lányok valami oknál fogva vonzódtak hozzá. 
- Köszönöm! - motyogtam, miközben próbáltam nem oda égetni mindent. 
- Mégis micsodát? 
- Azt, hogy segítettél, mi mást? 
- Nem volt nagy szám, te is tudtad volna, amennyit mostanában tanulsz! - egy érmével játszott és rám se nézett, ez annyira jellemző. Nem is válaszoltam neki semmit, inkább a dolgomra figyeltem. A bájital egyébként borzalmasan sikerült. Fred vállalkozott rá, hogy pár percre belémszeret, majd utána megkapja az ellenszert, de végül a gyengélkedőn kötött ki. Merlinre esküszöm, én próbalkozom, de valójában itt se lennék ezen az órán, ha McGalagony nem erőltette volna rám. Ami pedig az esetet illeti, én tényleg sajnálom Fredet, de lehetett volna annyi esze, hogyha már Potter se vállalkozik, akkor van valami baj a főzettel. Mindenesetre majd veszek neki valamilyen finomságot, hátha kiengesztelem vele. Habár lehet, hogy akkor már jobban járnék, ha valami robbanó dolgot vennék. 

Az óra végén Kat szinte kirobbant a teremből. Utána akartam menni, hogy beszéljek vele, de elfoglalt volt, éppen Clairerel beszélgetett nagyon elmélyülten sé jókat nevettek, szóval inkább a jól megszokott könyvtár felé vettem az irányt és egy kicsit tanultam, mint mostanában mindig. Szinte az összes könyvön sikerült átrágnom magam, kivéve a zárolt szekciót, de ahhoz nincs hozzáférésem, kivéve persze akkor, ha egy tanár engedélyt ad rá, de hiába vagyok Longbottom, ilyen könnyen nem kapok engedélyt. A könyvtár napközben egyébként üres szokott lenni, most mégis ott ült egy lány, teljesen egyedül, a gondolataiba mélyedve. Vörös haja a szemébe lógott, de nem olyan vörös volt, mint a Weasley gyerekeké, vagy Lily Potteré, nem az a répavörös, inkább vérvörös. Előtte hevert egy könyv is, de nem tudtam kiolvasni a címét, mindenesetre az ábrák megállás nélkül átkokat szórtak egymásra benne. Eleinte nem ismertem fel, de mikor közelebb merészkedtem hozzá, rögtön rájöttem kicsoda, csak az én emlékeimben még barna hajjal élt, Zelda Harrisonnak hívják és hollóhátas akárcsak Kyle, de nincsenek jóban, szerinte van egy fura stílusa is, ami nehezen tolerálható. Erre még rátett egy lapáttal az is, hogy metamorfmágus, vagyis teljesen meg tudja változtatni a kinézetét, például egyik napról a másikra lett vörös, de olyanra is volt példa, hogy teljesen öreggé változtatta magát. Ez persze ritkán fordult elő, inkább a hajával szórakozott, de azzal vizsonylag sűrűn. 

- Nyugodtan közelebb jöhetsz, nem harapok! 

- Nem akartalak zavarni, annyira belemerültél a könyvbe - közelebb léptem hozzá és leültem a szemközti székbe. - Miért nem vagy ilyenkor órán? 

- Ugyanezt kérdezhetném tőled is, habár gondolom te kaptál felmentést McGalagonytól. Amúgy ha nagyon tudni szeretnéd, elmaradt az órám, ugyanis valamilyen különös oknál fogva, Trelawney professzor lebetegedett és még nem találtak a helyére senkit. 

- Várj egy picit! Miért kivételezne velem McGalagony és osztogatna csak úgy felmentéseket? 

- Tudod, az embereknek csak egy kicsit kéne figyelnie a részletekre és feltűnne nekik az a kis madráka, aminek ugyanolyan kék szeme van, mint neked és az elmúlt időszakban kétszer tűnt fel a közös óráinkon - kizárt, nem jöhetett rá! Mondanom kéne valamit, de mit? Mivel menthetném meg a helyzetet? Persze sikerült a legrosszabb választ kinyögnöm, amivel semmit nem mentettem meg. 

- Na és aztán? - szép volt, Alice! Díjat érdemelnél az ilyen frappáns válaszaidért. 

- Te nem voltál ott! Mindegy, persze ez a te dolgod, de álcázhatnád jobban is, hogy már csak egy hónap van hátra az animágussá válásodig! 

Nem támadhattam, hisz igaza volt, ő évekig álcázta, hogy metamorfmágus, mégpedig meglehetősen jól, de már nem tudok mit csinálni, ezt az egy hónapot kibírom, utána pedig már én irányítom az átváltozásaimat. 

- Figyelj! Én csak annyit kérek, ne mondd el senkinek, amit tudsz! Még a barátaim se tudnak róla, azt az utasítást kaptam, hogy tartsam titokban és ezt szeretném teljesíteni. 

- Nem szólok egy árva szót se senkinek, de a barát szót át kéne gondolnod kire használod, én azokat, akik egyik napról a másikra otthagytak nem nevezném barátnak!

Ezt követően Zelda csakúgy otthagyott a gondolataimmal, amelyeket ő generált bennem. Tényleg elvesztettem volna a régi barátaimat? Ha valóban így van, sürgősen találnom kéne másokat, különben nehéz életem lesz a Roxfortban.