Mindenki rám várt, mint ahogy az általában lenni szokott. Igaz, az utolsó simításokat végeztem, minden perc számított, így egy kicsit belehúztam, befontam a hajam, majd felvettem a cipőmet.
- Mint általában - a tükörből nem köszönt vissza semmi új, csak az átlagos ruha, átlagos cipővel és a fonott haj, ami igazából jellemezte is az öltözködésemet, egyszerű, de nekem tökéletes.
A ládámat levonszoltam az emeletről, a súlya miatt nem volt könnyű feladat, ráadásul Mázlis is szökni próbált, megértem szegényt, nekem se tetszene, ha egy ketrecbe zárva kéne utaznom. Mikor kimentem, apa már bepakolt a mugli autóba, amit egy kicsit a saját képünkre alakítottunk, belül akár 10 ember is elfér és ez a csomagtartóra is igaz.
- Gyertek, gyertek, lányok! Olyan nincs, hogy pont mi késsük le a vonatot! - anya arcát izzadságcseppek gyöngyözték, apa viszont mosolyogva ült be a volán mögé. Ő soha nem aggódik, lehet, hogy ez abból adódik, hogy gyerekkorában mindent elfelejtett, tönkretett, vagy elrontott. Ezt a jó tulajdonságát szerencsére egyikünk se örökölte, talán én egy kicsit, de nem olyan rossz a helyzet.
- Nem! Nem! Még mindig nem! - Augusta kölyök kutya szemekkel nézett rám. - Nem hozok semmit Roxmortsból, én is kivártam a sorom, már csak egy év és te is lejöhetsz.
- Igazságtalan vagy!
Tudom milyen érzés az, mikor úgy érzed minden jóról lemaradsz, pusztán azért, mert nem töltöttél be egy bizonyos kort.
- Apa? - Augusta szeme szinte azonnal felcsillant, mikor rájött, hogy apa is lejön Roxmortsba, hiszem anyával csak ott tudnak találkozni.
- Egyetértek Aliceszel, várd ki a sorod!
A vonatállomáson szerettünk magunknak kocsit, hogy ne kelljen a ládákat magunk után hurcolni, majd elondultunk a kilenc és háromnegyedik vágány felé. Muglik hada lepte el a King's Crosst, a taláros emberek mégis kitűntek a tömegből. Az én szemem egyetlen ember után kutatott, egy barna hajkorona után, amivel tömve volt minden. Merre vagy? Nem akarok még bemenni a Roxfort expresszhez, 'lqott biztosan nem találnám meg, megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de szokásához híven nincs sehol. Apáék már elindultak a kilenc és tízes vágány közötti falhoz, magamra hagyva engem. Lehet, hogy nem kéne tovább várnom, csak annyit érek el, hogy bezárják az átjárót, én pedig ismételhetem az évet jövőre.
- Alice? Mit keresel te itt egyedül?
Egy vörös hajkoronával és egy szeplős arccal találtam szembe magam. Igen, ez csak egy Weasley gyerek lehet.
- Szia, Fred! Jó napot Mr. és Mrs.Weasley! - mosolyogva fogadtam őket, apa nagyon szereti ezt a családot, akárcsak a Potter és a Lovegood családot. Nekem sincs velük bajom, sőt, az egész gyerekkoromat velük töltöttem. - Mi újság? Hogy telt a nyarad?
- Jól, nagyon jól! Gyakoroltam a kviddicset és azon agyaltam, hogyan lehetne Fricst megtréfálni - minden pillanatban mosolygott, még akkor is, ha a szája nem ívelt felfelé, a szeméből sugárzó öröm elég volt. Nagyon hasonlított az apjára, leszámítva karamell színű bőrét, amin a szeplők szinte világítottak.
- Gondolom James és Dan is szerepet játszottak ezekben az ötletekben.
- Igen, elég komoly szerepet - megint felnevetett, majd szemeivel pásztázta a terepet, mintha keresne valakit. - Neked hogy telt?
- Csak a szokásos, apáék mindent percet kihasználtak, hogy együtt legyen a család. Most pedig Katet keresném, de nem találom sehol.
- Át tudom érezni a helyzeted, James sincs sehol, Danre pedig már fölösleges várni is, az utolsó pillanatban fog felugrani a vonatra.
Szólásra nyitottam a számat, de belekezdeni a mondandómba már nem tudtam.
- Már mindenütt kerestelek! - Kat a nyalamba csimapszkodott és hangos nevetése betöltötte az egész állomást. Úgy tűnt mindenki ezt a pillanatot választotta az érkezésre, a Potter család nagy ricsajjal közeledett felénk, természetesen James és Albus megint veszekedtek valamin, a szüleik nagy örömére. Minden túlzás nélkül, ebben a családban Lily a jó gyerek, csak ő nem okoz fejfájást Harrynek és Ginnynek.
- Nicsak, kit látnak szemeim? Hódolatom a kedves hölgyeknek! - James fejet hajtott előttünk, majd nevetve kezet fogott Freddel.
- Te semmit nem változtál! Ugyanolyan arrogáns tökfej vagy, csak kevesebb agysejttel, pedig már azt hittem, hogy a tavalyi eredményed se lehet túl szárnyalni - egy mosolyt villantottam rá, majd karon ragadtam Katet és elindultunk az átjáró irányába.
- Még mindig az agyamra megy!
- Legalább most nem talált ki nekem egy újabb eszement becenevet, mint tavaly a prüntyő - James az idióta beceneveiről volt híres, illetve a balhékról, amiket Freddel és Dannel hajtottak végre. Kat mindig cica volt, amit jobban gyűlölt, mint én a prüntyőt.
- Annyi mindent tudnék mesélni - Kat egy hosszú történetbe kezdett az utazásokról, amiket a szüleivel tett. A Mr. és Mrs. Fisher imádott utazni, míg Kat nem járt a Roxfortba minden alkalmat megragadtak, hogy körbe utazzák a világot, de az első tanév kezdetétől ezek az utazások megritkultak és a nyarakra tolódtak. Idén az olasz Riviéra mágikus tájaira utaztak, ahol Katnek sikerült két árnyalattal fehérebbé válnia, mint volt.
Mikor az átjáróhoz értünk, ami valójában csak egy átlagos falnak látszott, így a muglik egy percig se gyanakodtak.
- Alig várom, hogy hoppanálva is bejuthassak, mert ezt igy rettentő rossz! - Kat neki dőlt a falnak, majd eltűnt a szemem elől. Én is ki tudnám hagyni ezt a részét az indulásnak, de még nem hoppanálhatok, így kénytelen voltam neki iramodni és elhagyni a mugli világot. Nem tévedtem, a kilenc és háromnegyedik vágány tele volt seprűkkel, baglyokkal és persze varázslókkal.
- Még el kéne búcsúznom anyától, de kizárt, hogy ebben a tömegben megtalálom őket! - idegesen az ajkamba haraptam, míg szememmel a tömeget pásztáztam, remélve, hogy minél hamarabb észreveszem a családomat.
- Ne aggódj, pillanatok múlva meglesznek! - Kat belém karolt, nehogy elsodorjon minket egymástól a tömeg.
Percek választottak el minket a vonat indulásától és sikerült megtalálnom anyát is, aki mindenféle jó tanáccsal látott el erre a tanévre.
- Vigyázz magadra és írj, minden nap!
- Ne már, anya! Annyi bagoly még a Roxfortban se!
- A második, óvatosan a fiúkkal! - anya arcán elégedett mosoly terült el, majd egy kósza hajtincset a fülem mögé tűrt.
- Nyugi, nem lesz semmi baj, feltéve, ha elengedsz és nem késem le a vonatot! - utoljára átöleltem, majd felpattantam a szerelvényre a barátaim mellé. A vonat hangos sípszó kíséretében hagyta el a vágányt, a szülők pedig még utolsó, elfelejtett jó kívánságokat kiáltottak a gyerekük után, akik ilyen helyzetekben letagadták volna felmenőiket.
- Elhiszitek, hogy elkezdődött a tanév? - Kyle, a hollóhátas barátunk mosolyogva karolt át minket.
- Fura megint visszamenni, pedig csak egy nyár telt el - de még milyen nyár!
