Egy utolsó kanyar, a szívem pedig egyre hevesebben ver. Már az
egész osztály bent lehet, én pedig megint elkések, mint ahogy általában teszem.
Dumbledore professzor persze elnéző lesz, ő mindig az.
- Jó napot, tanár úr! - próbáltam helyre állítani a légzésem és kicsit rendbe szettem a hajamat. - Elnézést a késésért, elaludtam!
- Semmi gond, ülj le valahova!
Végig futtattam a szememet a termen, ahol már mindenki talált padtársat magának, de Kat mellett még fent volt tartva egy hely, kizárólag nekem. mardekárosokkal osztottuk meg ezt az órát, így néha feszültség keletkezett a két ház között.
- Hol tartunk? - elővettem a tankönyvemet és kinyitottam a patrónus bűbájnál.
- Nyugi, még csak arról dumált, hogy mi elken használhatjuk és mi történik, ha nem tudjuk ezt a bűbájt és találkozunk egy dementorral.
- A dementorcsók rosszabb, mint maga a halál!
- Pontosan, Alice! - Dumbledore professzor örömmel csapta össze kezét, majd felvázolt a táblára egy dementor támadást. - Ha egy dementor támad rád és neked nincsenek meg az eszközeid, hogy elijeszd, egy élőhalottként távozol az összeütközésből. Valaki el tudná nekem mondani, hogy mitől függ a patrónus megidézése?
- Egy erős érzelem kell hozzá, hogy megidézzük, egy boldog emlék. Ellenben, ha valakit trauma ér, akár örökre elveszítheti patrónusát - James unottan nézett fel a pergamenjéből, majd folytatta a firkálást.
- Így járt az apám is. Miután a nagybátyám életét vesztette, apá, elvesztette a patrónusát - Fred hasonlóan viselkedett, mint barátja, unottnak tűnt, de mindenki tudta, hogy a Sötét Varázslatok Kivédése a kedvenc tantárgyuk, kiváló RBF-et tettek mindketten.
- Pontosan, Fred! Úgy látom, a Griffendél ma remekel, remek! Tíz pont a Griffendélnek, remélem az év további részében is így haladunk majd! Szerintem a lényegesebb információkat már tudjátok, menet közben még lehet, kiderül azért pár dolog, de itt az ideje, hogy a varázsigét is halljátok, illetve valóban lássatok patrónust! Expecto Patronum!
A pálca végéből kék fény tört elő, ami szépen lassan egy állat alakját öltötte magára, nem másét, mint egy kecske alakját. A hátsó sorokból halk nevetés hallatszott, mindenki egy medvét, vagy egy oroszlánt várt volna, de egy haszonállatot semmiképp. Sajnáltam a professzorr, igaz nem szorult rá, nem hatotta meg a nevetés, csak leengedte pálcáját, majd egy suhintással a falak mellé tolta a padokat.
- Még van időnk elkezdeni a gyakorlást, szóval mindenki szedje össze legszebb emlékét és próbáljon patrónust idézni!
Kat mellett helyet foglaltam és gondolkodóba estem, hogy melyik a legszebb emlékem. A családi események? Erősek, ez tény, de nem eléggé. Gondolom, akkor a húgom születése se megfelelő. Nem baj, azzal meg kéne próbálnom, hátha sikerül.
- Expecto patronum!
Semmi. Nem történt semmi, az ég adta világon semmi. Pedig azt hittem, hogy a családi emlékeim elég erősek, de minden bizonnyal ez nem így van.
- Expecto patronum! - Kat pálcája apró szikrákat szórt, mire a lány mosolyogva pillantott rám. - Láttad, Alice? Majdnem sikerült! Vagyis jó helyen keresgéltem az emlékekben.
- Nagyon ügyes vagy!
- Azt nem mondanám, hogy majdnem sikerült, de jó úton haladsz! - észre se vettem, hogy a professzor minket figyelt, de jobb lett volna, ha nem tudom, így a megfelelési kényszer is bennem volt. Ez az első órád, Alice! Ne aggódj, lesz ez még jobb is, lehet még igazán jó emléked! A roxforti levél! Ez lesz az! Annyira örültem, mikor kiderült, hogy valóban varázsló vagyok.
- Expecto patronum!
Még mindig semmi! Lehet, hogy olyan vagyok, mint az apja és évekig nem tudok majd patrónust idézni? Koncentrálj már egy kicsit jobban! Menni fog ez, Alice!
- Expecto...
- A mai órába ennyi fért bele, a legközelebbi találkozásunkkor folytatjuk a munkát! - Dumbledor professzor hátat fordított nekünk és indulni készült, de még az utolsó pillanatban vissza fordult. - A padokat valaki pakolja vissza!
Miután ez a mondat elhagyta a professzor ajkàt, a teremből szinte mindenki sebesen távozott, mintha hoppanáltak volna, csak én áltam ott egyedül, Kat és Scorpius, egy mardekáros fiú. Na jó, nem csak egy mardekáros fiú, az apáink utálták egymást, de nekem nincs a Malfoy fiúval semmi bajom.
- Annyira tipikus, hogy ez ránk marad! - Kat a száját húzva vontatta helyére a padokat, de a pálca segítségével még mindig könnyebb volt, mintha nekünk kellett volna tologatnunk. Scorpius halkan dúdolgatott egy számomra ismeretlen dalt.
- Mit dúdolgatsz? - mosolyogva juttattam helyére az utolsó padot is.
- Fogalmam sincs, az Abszol úton hallottam, de valahonnan ismerős volt és teljesen a fülembe mászott - apró gödröcskék jelentek meg az arcán, mikor elmosolyodott. - Apa szerint nem kéne hülyét csinálnom magamból azzal, hogy magamban énekelek, de ezt a rossz szokásomat nem tudon levetkőzni!
Mivel nem járok számmisztikára, csak jóslástanra, amit egy kicsit megbántam, a következő órám szabad volt, így Kattel elindultunk egy rövid sétára az iskola környékén.
- Milyen nevet adtál a sárkánynak? - barátnőm a szájába tömött volna még egy csokibékát, de az cselesen elugrott a kezéből, egyenesen a zöld fűbe, ahol tovább ugrándozott, de szerencsére nem sokáig.
- Sose jutnak pár méternél előrébb, de így már nincs kedvem megenni, inkább odaadom majd Kylenak.
A bárataim körében ez mindig így működött, ha Katnek nem kellett valami, azt a fiúnak adta, akinek így már hegyekben álltak a fölösleges tárgyak szobájában, amelyeket természetesen Katnek köszönhetett. Emlékszem, hogy barátkoztunk össze, még elsőben. Mikor az iskolába jöttem, a családi barátokon kívül senkit nem ismertem, így a barátkozást a legelejéről kellett kezdenem, ha nem akartam 7 éven keresztül egyedül rónni a roxforti folyosókat, ahogy azt az első nap tettem, amikor szinte tálcán kínálkozott fel nekem a lehetőség, Katryne Fisher személyében. Nem emlékszem már arra, hogy lett a legjobb barátom, csak arra, hogy megkérdezte, leülhet-e mellém, én pedig csak bólintottam. Nem tudom, mikor kezdtem el vele beszélni órák alatt, órák után, mikor mondtam el neki a legmélyebb titkaimat, csak megtörtént és ez azóta se változott. Kyle pedig bájitaltanon csapódott hozzánk, egy közös projekt alkalmával, amikor csak én nem tudtam segítséget nyújtani nekik, a bájitalokhoz cseppet se értek, Kat meg Kyle egész szépen megoldották. Ezután megint kiesés következik, ugyanis egyik pillanatról a másikra, Kyle minden reggel a klubhelyiség előtt várt ránk és ha nem egy óránk volt, akkor elkísért teremtől teremig, mintha egy személyi testőr lett volna. Nos, igen, ennyi a mi történetünk, átlagos barátok vagyunk, akik mindig számíthatnak egymásra.
- Jó napot, tanár úr! - próbáltam helyre állítani a légzésem és kicsit rendbe szettem a hajamat. - Elnézést a késésért, elaludtam!
- Semmi gond, ülj le valahova!
Végig futtattam a szememet a termen, ahol már mindenki talált padtársat magának, de Kat mellett még fent volt tartva egy hely, kizárólag nekem. mardekárosokkal osztottuk meg ezt az órát, így néha feszültség keletkezett a két ház között.
- Hol tartunk? - elővettem a tankönyvemet és kinyitottam a patrónus bűbájnál.
- Nyugi, még csak arról dumált, hogy mi elken használhatjuk és mi történik, ha nem tudjuk ezt a bűbájt és találkozunk egy dementorral.
- A dementorcsók rosszabb, mint maga a halál!
- Pontosan, Alice! - Dumbledore professzor örömmel csapta össze kezét, majd felvázolt a táblára egy dementor támadást. - Ha egy dementor támad rád és neked nincsenek meg az eszközeid, hogy elijeszd, egy élőhalottként távozol az összeütközésből. Valaki el tudná nekem mondani, hogy mitől függ a patrónus megidézése?
- Egy erős érzelem kell hozzá, hogy megidézzük, egy boldog emlék. Ellenben, ha valakit trauma ér, akár örökre elveszítheti patrónusát - James unottan nézett fel a pergamenjéből, majd folytatta a firkálást.
- Így járt az apám is. Miután a nagybátyám életét vesztette, apá, elvesztette a patrónusát - Fred hasonlóan viselkedett, mint barátja, unottnak tűnt, de mindenki tudta, hogy a Sötét Varázslatok Kivédése a kedvenc tantárgyuk, kiváló RBF-et tettek mindketten.
- Pontosan, Fred! Úgy látom, a Griffendél ma remekel, remek! Tíz pont a Griffendélnek, remélem az év további részében is így haladunk majd! Szerintem a lényegesebb információkat már tudjátok, menet közben még lehet, kiderül azért pár dolog, de itt az ideje, hogy a varázsigét is halljátok, illetve valóban lássatok patrónust! Expecto Patronum!
A pálca végéből kék fény tört elő, ami szépen lassan egy állat alakját öltötte magára, nem másét, mint egy kecske alakját. A hátsó sorokból halk nevetés hallatszott, mindenki egy medvét, vagy egy oroszlánt várt volna, de egy haszonállatot semmiképp. Sajnáltam a professzorr, igaz nem szorult rá, nem hatotta meg a nevetés, csak leengedte pálcáját, majd egy suhintással a falak mellé tolta a padokat.
- Még van időnk elkezdeni a gyakorlást, szóval mindenki szedje össze legszebb emlékét és próbáljon patrónust idézni!
Kat mellett helyet foglaltam és gondolkodóba estem, hogy melyik a legszebb emlékem. A családi események? Erősek, ez tény, de nem eléggé. Gondolom, akkor a húgom születése se megfelelő. Nem baj, azzal meg kéne próbálnom, hátha sikerül.
- Expecto patronum!
Semmi. Nem történt semmi, az ég adta világon semmi. Pedig azt hittem, hogy a családi emlékeim elég erősek, de minden bizonnyal ez nem így van.
- Expecto patronum! - Kat pálcája apró szikrákat szórt, mire a lány mosolyogva pillantott rám. - Láttad, Alice? Majdnem sikerült! Vagyis jó helyen keresgéltem az emlékekben.
- Nagyon ügyes vagy!
- Azt nem mondanám, hogy majdnem sikerült, de jó úton haladsz! - észre se vettem, hogy a professzor minket figyelt, de jobb lett volna, ha nem tudom, így a megfelelési kényszer is bennem volt. Ez az első órád, Alice! Ne aggódj, lesz ez még jobb is, lehet még igazán jó emléked! A roxforti levél! Ez lesz az! Annyira örültem, mikor kiderült, hogy valóban varázsló vagyok.
- Expecto patronum!
Még mindig semmi! Lehet, hogy olyan vagyok, mint az apja és évekig nem tudok majd patrónust idézni? Koncentrálj már egy kicsit jobban! Menni fog ez, Alice!
- Expecto...
- A mai órába ennyi fért bele, a legközelebbi találkozásunkkor folytatjuk a munkát! - Dumbledor professzor hátat fordított nekünk és indulni készült, de még az utolsó pillanatban vissza fordult. - A padokat valaki pakolja vissza!
Miután ez a mondat elhagyta a professzor ajkàt, a teremből szinte mindenki sebesen távozott, mintha hoppanáltak volna, csak én áltam ott egyedül, Kat és Scorpius, egy mardekáros fiú. Na jó, nem csak egy mardekáros fiú, az apáink utálták egymást, de nekem nincs a Malfoy fiúval semmi bajom.
- Annyira tipikus, hogy ez ránk marad! - Kat a száját húzva vontatta helyére a padokat, de a pálca segítségével még mindig könnyebb volt, mintha nekünk kellett volna tologatnunk. Scorpius halkan dúdolgatott egy számomra ismeretlen dalt.
- Mit dúdolgatsz? - mosolyogva juttattam helyére az utolsó padot is.
- Fogalmam sincs, az Abszol úton hallottam, de valahonnan ismerős volt és teljesen a fülembe mászott - apró gödröcskék jelentek meg az arcán, mikor elmosolyodott. - Apa szerint nem kéne hülyét csinálnom magamból azzal, hogy magamban énekelek, de ezt a rossz szokásomat nem tudon levetkőzni!
Mivel nem járok számmisztikára, csak jóslástanra, amit egy kicsit megbántam, a következő órám szabad volt, így Kattel elindultunk egy rövid sétára az iskola környékén.
- Milyen nevet adtál a sárkánynak? - barátnőm a szájába tömött volna még egy csokibékát, de az cselesen elugrott a kezéből, egyenesen a zöld fűbe, ahol tovább ugrándozott, de szerencsére nem sokáig.
- Sose jutnak pár méternél előrébb, de így már nincs kedvem megenni, inkább odaadom majd Kylenak.
A bárataim körében ez mindig így működött, ha Katnek nem kellett valami, azt a fiúnak adta, akinek így már hegyekben álltak a fölösleges tárgyak szobájában, amelyeket természetesen Katnek köszönhetett. Emlékszem, hogy barátkoztunk össze, még elsőben. Mikor az iskolába jöttem, a családi barátokon kívül senkit nem ismertem, így a barátkozást a legelejéről kellett kezdenem, ha nem akartam 7 éven keresztül egyedül rónni a roxforti folyosókat, ahogy azt az első nap tettem, amikor szinte tálcán kínálkozott fel nekem a lehetőség, Katryne Fisher személyében. Nem emlékszem már arra, hogy lett a legjobb barátom, csak arra, hogy megkérdezte, leülhet-e mellém, én pedig csak bólintottam. Nem tudom, mikor kezdtem el vele beszélni órák alatt, órák után, mikor mondtam el neki a legmélyebb titkaimat, csak megtörtént és ez azóta se változott. Kyle pedig bájitaltanon csapódott hozzánk, egy közös projekt alkalmával, amikor csak én nem tudtam segítséget nyújtani nekik, a bájitalokhoz cseppet se értek, Kat meg Kyle egész szépen megoldották. Ezután megint kiesés következik, ugyanis egyik pillanatról a másikra, Kyle minden reggel a klubhelyiség előtt várt ránk és ha nem egy óránk volt, akkor elkísért teremtől teremig, mintha egy személyi testőr lett volna. Nos, igen, ennyi a mi történetünk, átlagos barátok vagyunk, akik mindig számíthatnak egymásra.
- Alice!
- Igen? - ijedten kaptam Kat felé a
fejem, aki mosolyogva figyelt.
- Megint bamultál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése