1.fejezet

A nyár mindig gyorsan elrepül, mintha meg se történt volna. A kertben töltött órák, a kerti törpék üldözése, a Foltozott Üst és persze a pizsama partik Kattel. Volt egy nap, mikor muglinak adtuk ki magunkat és úgy is viselkedtünk. London utcáit róttuk és kis kávézókba ültünk be, közben persze a fiúkat se hanyagoltuk el, szinte mást se figyeltünk, csak őket. Minden napot élveztem az idei nyárban, talán ilyen jól még sose voltam. A reggeli napfényre kelni, ami beáramlott a szobába, majd a teraszon elszürcsölni a töklevemet, miközben Mázlis dorombolva fekszik az ölemben, semmire nem cserélném le azt az érzést, ami ilyenkor átjár. Most mégis olyan, mintha ez az egész meg se történt volna. Ma jövök ki utoljára, ma töltöm az egész napot a családommal utoljára és ma fekszem le legutoljára úgy, hogy anya előtte bejön a szobába és egy pohár vizet készít az éjjeliszekrényre, arra az esetre, ha este megszomjazom, holnap ugyanis indul a Roxfort expressz és az összes varázslótanonc a King's Crossra csődül, könnyes búcsút vesz a családjától, akiket a karácsonyi szünetig nem látnak majd és hivatalosan is elkezdődik a tanév. Nekem bizonyos szempontból könnyebb, mint a többieknek, hisz az édesapám és a húgom is a Roxfortban tartózkodnak év közben, így ha a család támogatására van szükségem, van kire számítanom, de anya hiányába még mindig beleőrülök. De botor vagyok, hisz még be se mutatkoztam! Alice Longbottom vagyok, a második. Igen, Neville Longbottom elsőszülött lánya és igen, annak a Neville Longbottomnak a lánya, aki megölte Naginit. Tudom, büszke lehetek az apámra és a nagyszüleimre is és az is vagyok, de néha jó egy átlagos boszorkánynak lenni, amit csak itthon élhetek meg. A Roxfortban én vagyok Longbottom professzor lánya, aki a Griffendél ház vezetője és a gyógynövénytan professzor is, aki mindig mindent megúsz, aki mindent megkap és még a tanárok is szeretik. Ezt persze legtöbbször nem a griffendélesek szájából hallom, ők ismerik az igazi énemet is, aki egy kviddics meccs után együtt örül mindenkivel és ennek hangot is ad, aki felrobbantotta a bájitaltan termet a csodálatos tehetségével, azt, aki igazán vagyok, aki igazán lenni szeretnék.

- Alice, kicsim! Reggelizünk - anya elvette a könyvet a kezemből, majd mosolyogva a konyhába parancsolt. Az asztalnál ült már a húgom Augusta és apa is, aki a reggeli töklé mellett olvasta a Reggeli Prófétát, majd az érkezett leveleket vette magához.

- Mi történt a varázsló világban, míg aludtunk?

- Elkaptak egy exhalálfalót. Elképesztő, hogy még mindig nincs meg az összes! Egyszerűen nincs annyi hely, hogy el tudjanak bújni. Persze a muglik megnehezítik az aurorok dolgát - anya elvette az újságot apától és a fiókba tette, nem szereti, hogyha egy családi étkezésnél nem figyelünk egymásra, nem tesz jót az egészségnek, legalábbis ő mindig ezt mondja.

- Harryvel kéne erről beszélned, ő jobban belelát a dolgokba, mint a 16 éves lányod! Inkább egyetek, ki tudja, mikor juthattok megint normális ételhez!

- Ugyan már, anya! Te is jártál a Roxfortba, te is tudod milyen ott a koszt! - elvettem a tálról egy palacsintát és telepakoltam finomabbnál finomabb gyümölcsökkel. Anya hozott magával egy igen erős mugli vonalat is, hisz félvér és nem lehetett kiűzni belőle ezt az oldalát, apa pedig nem is akarta.

- Sokkal könnyebb így elengedni titeket, hogy tudom, mindketten jó társaságban vagytok - a szüleimre néztem, ahogy anya apa vállára tette a kezét és büszke mosollyal nézett a két lányára. Sok mindenért lehetek hálás, de a családomért leginkább, hogy a szüleim még annyi év után is szerelmesek egymásba, a húgom pedig egy angyal.

- Én nem mondanám annyira jónak - visszagondoltam az elmúlt évekre és megértettem mire célzott apa, a Tekergőkre, akikkel rendesen meggyűlt a baja, plusz a Griffendél már öt éve nem nyerte meg a házak versenyét és ebben Dan, Fred és James is jelentős szerepet játszottak. Viszont nem haragudhatunk rájuk emiatt, ha ők nem lennének, akkor nem hoznánk el már zsinórban negyedjére a Kviddics Kupát.

- Ugyan, Neville! Nem keveredtek még igazán nagy bajba, igaz Augustának még csak egy éve volt, de bízom benne, hogy olyan lesz, mint a nővére!

Mosolyogva hajtottam le a a fejem, tényleg nem keveredtem még nagy bajba, egy-két éjszakai kilógás még belefér.

A reggeli után mindenki ment a dolgára, apa elment valahova, anya beugrott a Foltozott Üstbe, én pedig még utoljára ellenőriztem az idei tanévhez szükséges könyveket, aztán átnéztem Augusta holmijait is. Néha fárasztó, hogy minden felelősség rám marad, mivel négy évvel idősebb vagyok. Úgy tűnt anyáék utánam nem akartak még egy gyereket jó darabig, elég nehéz eset voltam elmondásuk alapján. Miután végeztem mindennel elindultam a házunkhoz közeli tóhoz, mikor jó az idő, mindig oda megyek. Számomra ismeretlen okokból megnyugtat a víz közelsége, ha süt a nap, az még jobb hatással van rám. A tél mindig lehangoló számomra, a táj unalmas a sok fehérrel, a hideg miatt nem lehet kimenni, csak melegedni tudunk a kályhánál, annak pedig nem sok haszna van.

Halk léptek hallatszódtak a hátam mögül, amelyek csak a húgomhoz tartozhattak, más nem tud ilyen hangtalanul közlekedni.

- Hallgatlak - mosolyogva néztem rá, ahogy ott állt Mázlissal a kezében, a virágos ruhájában, amit egész nyáron szinte le se lehetett róla vakarni.

- Csatlakozhatok? Nem tudok mit csinálni és nagyon unatkozom.

- Gyere! - leült mellém, a macskám pedig helyet foglalt az ölében. El se tudom mondani, hányszor töltöttük így az estéket a nyáron, kint a szabadban, csak ketten. Néha szentjános bogarakat kergettünk, néha csak néztük az eget, felhők után kutatva, a lényeg az volt, hogy együtt legyünk és hasznosan töltsük ezt az időt. A húgom volt az egyik legfontosabb személy az életemben, hiába volt fiatalabb nálam, mindent elmondhattam neki, figyelmesen végig hallgatta, aztán még tanácsokat is adott és én ugyanezt megtettem érte, akárhányszor szüksége volt rá.

Apáék hazaértek mielőtt lement volna a nap, beparancsoltak minket a házba, majd együtt vacsoráztunk meg. Csak egy átlagos nyári nap volt, de valahogy mégis beárnyékolta a tudat, hogy az utolsó.

- Holnap kora reggel kelünk, hogy ne járjunk úgy, mint tavaly, amikor valaki miatt majdnem lekéstük a vonatot - jelentőségteljes pillantást vetett apára, aki tényleg mindent elfelejt, még a fejét is elhagyná, ha nem lenne a nyakán.

- Értettük kapitány! - mindenki szalutált, majd megköszöntem a vacsorát és felmentem a szobámba.

- Holnap nagyon fogsz utálni a ketrec miatt, de nem tehetek mást - Mázlis az ágyról figyelte, ahogy előkészítem az említett ketrecet, még sejtelme se volt, mi vár rá holnap. Az igazat megvallva, én se tudtam mire számítsak ettől a tanévtől, a Roxfort mindig tartogat meglepetéseket.