6.fejezet

Mint mindig, most is én voltam az első, aki talpon volt és nem bírt a vérével reggel, de ezúttal okom is volt rá, ugyanis ismét magával ragadott a reggeli rosszullét. Kat még javában aludt, ahogy a többi lány is a hálóteremben, de velük valahogy nem sikerült olyan jó kapcsolatot kialakítanom. Persze voltak barátaim, de ők mind alattam jártak, kivéve Katet és Kylet. 
Mivel magamra maradtam, magamhoz vettem a kis sárkányt, akinek még mindig nem tudtam nevet adni. A hasamon kezdett el járkálni és meleg lábnyomokat hagyott maga után, a lábam végéről pedig Mázlis figyelte egy vadász tekintetével. Ezek ketten még kicsinálják egymást, ha engem kérdeztek. Mikor a nap már kezdett előbújni a fák mögül, megfogtam a sárkányomat, visszatettem a ketrecbe, felkaptam egy melegebb pulóvert és elindultam a Tiltott Rengeteg irányába. Pontosan tudtam, hogy mi okozza ezt a furcsa érzést, így próbáltam minél jobban bevackolni magam az erdőbe és csendben megélni a pillanatot. Kezdett úrrá lenni rajtam a szédülés, így leültem egy sziklára és mélyeket lélegeztem. Ne dobd ki a taccsot, ne dobd ki a taccsot! Próbáltam másra figyelni, de elég nehezen ment, miután az ujjaimon tollak kezdtek nőni és az arcom is különös változásokon esett át. A legfontosabb talán a csőr volt, ami a szájam helyén éktelenkedett. Ez már a harmadik bájital hatása volt, amit háromévnyi tanulás után ihattam meg csak, persze mindezt McGalagony felügyelete hajtottam végre, magamtól talán eszembe se jutott volna, de egy ekkora lehetőséget mégse szalaszthattam el, még a szüleim szerint se. Még utoljára sóhajtani akartam volna egyet, de már emberi hang nem hagyta el a számat és mikor lepillantottam a testemre egy madarat láttam. Sikerült! Ha nem innám meg a következő bájitalt, talán nem is változnék már vissza soha, végleg állat maradnék. Végülis, van, aki emiatt kezdte el az egészet, mert menekülnie kell a törvény elől és inkább feláldozta az emberlétet. 
Tök jó dolog az animágia, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy ilyenkor nekem órára kéne mennem, de ebben a fázisban még nem én irányítottam, ki kellett várnom minden egyes alkalommal, hogy visszaváltozzak, de ezt senkinek nem szabad megtudnia, az animágia az én titkom. Ha megpróbálnék repülni, be tudnék jutni az órákra feltűnés nélkül, de még soha nem repültem, leszámítva a seprűt, de ha azt vesszük viszonyítási alapnak, rosszak az esélyeim. Annyi ideig figyeltem a madarakat, tudnom kéne, hogy csinálják, mégis olyan mintha semmit nem tanultam volna. Kinyitják a szárnyukat és lendületet vesznek. Könnyűnek tűnik, de biztosan nem ennyi az egész, valami csavar mindig volt a dologban, amire nem tudtam rájönni. Eddig abban reménykedtem, hogy majd az átváltozás pillanatában rájövök, de nem, ez már a második átváltozás a harmadik bájital elfogyasztása óta, az előzőnél egy napig feketerigó formát viseltem, de még mindig nem tudtam a titkot. Hogy veszi majd így hasznomat a minisztérium? Ha rájönnek, hogy az az ember, akinek felajánlották ezt a lehetőséget képtelen repülni, ami fontos lenne számára, egész biztosan páros lábbal rúgnak majd ki. 
Na jó, nyisd ki a szárnyaidat! Nem lehet olyan bonyolult. Óvatosan széttártam az apró szárnyakat és éreztem, ahogy lassan belekap a szél. Minden madár tud repülni, vagyis a nagy részük, akkor miért ne tudna egy animágus? Csak behunytam a szemem, elrugaszkodtam és a következő pillanatban már a levegőben voltam, az apró szárnyaimmal pedig hatalmasakat csaptam a levegőbe. Nem tudom, hogy sikerült, csak sikerült. Az első utam pedig McGalagony professzor szobájába vezetett. Mindent neki köszönhetek, az animágiát, a biztatást, még segített is megfőzni a főzetet, ami szükséges hozzá. 
Leszálltam a párkányra és bekopogtattam a csőrömmel. A professzor kíváncsi arccal közeledett az ablakhoz, majd kinyitotta azt, én pedig beugrándoztam. 
- Alice? Te vagy az? Ha nem, akkor furán veszi ki magát, hogy egy madárhoz beszélek. 
Bólintottam egyet apró fejemmel, utána pedig a madárállványhoz repültem. 
- Madáreledellel nem tudok szolgálni, de van egy pár mag valahol... 
A professzor elég szétszórt volt, arcán már látszódtak az öregség jelei, szinte már fehér haját egy kontyba fogta fel. Fiókjából elővette a pergament, amire felírtuk a betűket, erre az időszakra, mikor átváltozásaimat még nem én irányítom. Elég volt rálépnem a betűkre, a professzor pedig kiolvasta, mit szeretnék közölni vele. ,,Nem kérek magokat, professzor, köszönöm! Lenne egy fontos kérdésem." 

- Hallgatlak! Vagyis, inkább olvaslak - lehet, hogy okostojás vagyok, de a legelső gondolatom az volt, hogy így hogyan jutok el az óráimra. Az előző átváltozásomkor Madam Pomfrey elbarikádozott egy ágyat, mintha beteg lenne ott, ha pedig valaki keresett volna, csak annyit válaszolt, hogy fertőző beteg vagyok, nem tudni mikor gyógyulok meg.  Az iskolában egyébként minden tanár tudott arról, hogy animágiát tanulok, de rajtuk kívül csak a családomnak mondhattam el. - Nos, tudsz repülni, szóval megkérem a tanárokat, hogy tartsák nyitva az balakokat, hogy te is részt tudj venni azokon. 

Ismét bólintottam, majd a távozás mellett döntöttem, mivel McGalagonynak sok intéznivalója volt, nem akartam zavarni, de az óráim kezdetéig még mindig két óra volt, így gondoltam visszamegyek a szobába és az ablakból nézem a többieket, de ez nem hangozz egy túl izgalmas programnak. Kíváncsi lennék, hogy a fiúknál is ugyanolyan unalmasan telik-e egy reggel, mint nálunk, habár ezt kétlem, Potter, Weasley és Blackwell egyszer felrobbantották az egész klubhelyiséget, de utána se bánták meg, pedig csigákat kellett Hagrid házának faláról kapargatniuk egy héten keresztül. kíványcsi lennék, milyen állapotok uralkodnak náluk. Lepattantam az ablakpárkányról, csaptam kettőt a szárnyammal, majd rögtön a Griffendél tornya felé vettem az irányt. A repülés olyan természetesen jött, mintha valóban madárnak születtem volna. 

A fiúk hálóhelyiségének ablakába landoltam, elég nehézkesen, ezt még gyakorolnom kellene. Benéztem az ablakon, de mindent úgy találtam, ahogy vártam. A holmik a földön hevertek, Dannel karöltve persze, Fred mellett édesség papírok és szennyes alsóneműk, James poedig... Ébren volt. Két órával a tanítás előtt már ébren volt és egy térképet böngészet. Hogy tud akkor rendszeresen elkésni, ha korábban felkel, mint a többiek, akik időben érkeznek órákra? Nem tudom, mi lehet abban a térképben, ami ennyire leköti a figyelmét, hogy az alvást is képes rá lecserélni. Figyeltem már egy ideje, mikor elkezdte ráncolni a hoomlokát, mintha nem értene valamit, még a fejét is elkezdte csóválni. Kikászálódott az ágyból, Danhez lépett, de mintha meggondolta volna magát, nem keltette fel a fiút, inkább az ablakot nyitotta ki, de engem észre se vett, amin először meglepődtem, de aztán rájöttem, hogy ő csak egy feketerigót lát bennem. Kihajolt az ablakon, mintha keresne valamit, majd miután nem talált rajtam kívül semmit, velem pedig nem foglalkozott, csak motyogott valamit arról, hogy megőrült, majd visszamászott az ágyába. Egy valamiben egyet értettünk, de nekem elég volt egy évet vele töltenem a Roxfortban, rögtön tudtam, hogy nem normális. 

5.fejezet

Okulva tavalyi hibáiból, Lumpsluck idén nem hagyta, hogy mi magunk válasszunk párt az óráján, ő jelölt ki számunkra egyet.
- Potter! 
- Igen, Tanár úr? - James unottan emelte fel a fejét a padról és nézett az öreg professzorra.
- Úgy látom el kell téged is választanom a jó barátaidtól, akik szintén keveset konyítanak a bájitaltanhoz. Nem is tudom ki lenne neked a legjobb pár...
- Tanár úr, erre igazán semmi szükség, elvagyok én itt! 
- Megvan! Longbottom kisasszony, hasonló szinten áll a tudásotok is! 
A nevem hallatán én is felkaptam a fejem és heves tiltakozásba kezdtem. Kinek van kedve Potterrel karöltve bájitalokat főzőcskézni? Talán Claricenek lenne, már évek óta bele van zúgva a fiúba, de nekem nincs. Nem vagyok társasági ember, főleg akkor nem, ha egy James féle lenne a társaságom. Persze ez Lumpsluckot nem igazán hatotta meg, a fiú pedig pillanatokkal később mellettem foglalt helyet, persze felszerelés nélkül.
- Gondoltam könyv is kellene hozzá, de ahogy gondolod - motyogtam, így nem hallotta egy szavamat se, inkább csak a pálcájával játszott, amivel az összes pennámat, vagy az asztalon heverő hozzávalókat tolta tőlem minél távolabbra.
- Még egyszer felemeled azt az istenverte pálcát, én Merlin szakállára esküszöm, hogy olyan átkot szórok rád! - tudatlanul ugyan, de kicsit megemeltem a hangom, ami mindenki figyelmét felkeltette, beleértve Lumpsluckot is. 
- Megkérnénk Mr. Pottert, hogy több időt fordítson a feladatra és kevesebbet Longbottom kisasszony szórakoztatására! 
- Remélem most az egyszer hallgatsz egy tanárra és békén hagysz! Inkább aprítsd fel a macskagyökeret! - James már szólásra nyitotta a száját, de bele se tudott kezdeni mondandójába, ugyanis fejbe vertem a könyvemmel. - Csendben tedd meg mindezt! 
- Elég volt ebből a ricsajból ott hátul! Még egy stikli és büntetésben részesültök mindketten! - nem hallottam még kiabálni az öreg Lumpsluckot, így eléggé meglepődtem, mikor felemelte a hangját. Rosszalló nézéssel jutalmaztam Pottert, majd folytattam a hozzávalók darabolását, amiket később a főzetbe kell tenni. 
Azzal, ha két tehetségtelen főzetkészítőt egy csapatba tesz az ember csak egy gond van, dolgozhatnak ők bármekkora odafigyeléssel, az eredmény soha nem lesz jó, többnyire csak egy nagy...BUMM! 
- POTTER! 
A fiú mellettem röhögött, mikor az egész főzet felrobbant és az arcunkon, a ruhánkon és a hajunkon landolt. Lumpslucknál persze itt telt be a pohár, egy pompás büntetőfeladattal jutalmazott meg mindkettőnket, takarítsunk fel mindent, amit a többiek hagytak és, amit én mi ketten és 10 pontot vesztett a Griffendél mindkettőnk oldaláról. Nem mondom, hogy nem tetszett a tény, hogy ellóghatok egy órát, de mivel az pont átváltozástan volt, amire szükségem lett volna és ehelyett James Sirius Potter fog boldogítani, mert segíteni nem fog. Lábát feltette a padra, majd kibontotta nyakkendőjét és teljes kényelembe helyezte magát. 
- Nem tudom, miért erőltetik ezt az egyenruha dolgot, egy famer sokkal kényelmesebb lenn. 
- Majd dobd fel az ötletet McGalagonynak, biztos nagyon fog örülni az ötletnek - próbáltam nem észrevenni és minél hamarabb befejezni a takarítást, de ezt nem hagyta, ugyanis állandóan jártatta a száját. Hihetetlen mekkora pöffeszkedő alak! Pedig a családja normális, ő meg a normális közelében sincs. 
- Tudod, Alice, azon gondolkodtam, hogy te vagy az egyik lány, akivel még soha nem történt semmi. Nem gondolod, hogy ezen változtatnunk kéne? Egyedül vagyunk egy teremben, szerintem ki kéne használnunk! 
- Merlinre, Potter! Ezt te se gondolhattad komolyan! - megint felcsattantam, ami mostanában gyakran előfordult, az idegrendszerem nem volt a toppon az elmúlt időben. - Ha még egy szót szólsz, egy elbűvölő átokkal jutalmazlak, de ezúttal komolyan!
Gyorsan befejeztem a feladatot, még pár perc és senki nem látta volna újra viszont Pottert, ezt pedig nem szeretnék a barátnői. 
Kyle és Kat az udvaron várt rám, hangosan nevettek, bizonyára jó hangulatban telt az óra, amit nekem ki kellett hagynom, pedig a jó hangulat McGalagonynál amúgyis ritka. 
- Valaki lőjön le! - fejemet Kyle mellkasának döntöttem, mire ők ketten csak még hangosabban nevettek, majd váltottak egymással egy ,,Szegény Alice" nézést. Tavaly ők valahogy sokkal közelebb kerültek egy,áshoz, amit nem bántam, de mégis éreztem, ha nem lettem volna velük olyan keveset, ez nem így lett volna, de erről nem én tehettem, csak apa és McGalagony kérésének tettem eleget, hisz pontosan tudom, ez mennyire befolyásolja majd a jövőmet. 
- Szerintetek mikor mehetünk le Roxmortsba? 
- Nem tudom, remélem minél hamarabb, már nagyon kedvemre lenne egy jó meleg vajsör! - lehunytam a szemem és magam elé képzeltem, ahogy a forró ital végigfolyik a torkomon, felmelegítve az egész testemet. Igen, ez hiányzott talán a legjobban, a roxmortsi hétvégék. 
- Féltem, hogy anyáék nem engednek majd toxmortsba a vérfarkas miatt, akit pár héttel a nyár vége előtt láttak a faluban.
- Álljunk csak meg! Ez nekem új dolog! Kat, avass be! - Kyle értetlenül nézett ránk, ezért Kat belekezdett a hosszadalmas történetbe, ami miatt az én szüleim is aggódtak nyár végén. Röviden annyiról van szó, hogy egy vérfarkast láttak Roxmorts közelében, de az nem harapott meg senkit, egy kocsmárost akart megtámadni, de még időben közbeléptek a faluban, de a vérfarkast nem sikerült elkapniuk. Minket nem ijesztett meg túlzottan a történet, de a szülőket annál inkább, több embert nem is akartak visszaengedni, de szerencsére McGalagony mindenkit biztosított arról, hogy amennyiben betartjuk a szabályokat, senkinek nem eshet bántódása az óvintézkedések végett. 
-  De jó, hogy erről a szüleim nem tudtak, tuti nem engedtek volna vissza! 
- Az a szerencse, hogy nem csináltak belőle nagyobb ügyet! Gondoljatok bele, mindenki úgy kezdett el viselkedni pár napig, mintha ismét Voldemort támadt volna ránk egy ilyen, mondhatni semmiség miatt - lehet, hogy én vettem túl lazán a dolgokat, de nem tudtam másképp tekinteni erre az ügyre. 
- Meg lehet őket érteni, szörnyű dolgokat éltek át és a legkisebb rossztól is óvni szeretnének minket! Vérfarkasok pedig már évek óta nem voltak a Roxforthoz ilyen közel. 
Nem akartam vitába szállni a barátaimmal, de még mindig nem tudtam megérteni a felhajtást, talán soha nrm is fogom, de ebbe bele kell törődnöm.